Pierre Jacques Étienne Cambronne (1770-1842) alighanem minden idők egyik legvitézebb francia katonája volt.

Egy nantes-i fakereskedő fiaként 22 éves korában önkéntesként csatlakozott a hadsereghez, és végigharcolta a forradalmi és napóleoni háborúkat. A Becsületrend első fokozatát 1804-ben kapta meg. Amikor a jénai ütközetben (1806) meglátta, hogy a katonák meghátrálnak a kartácstűzben, kalapját magasra emelte a kardjával, s így kiáltott: „Kövessetek, vagy egyedül öletem meg magamat!”

Amikor megtudta, hogy Napóleont száműzték Elba szigetére, így írt a császár egyik szárnysegédjének: „Ha csatába kellett menni, mindig engem választottak. Válasszanak hát ki most is, hogy kövessem uralkodómat − egy elutasítás a leghalálosabb sértés lenne!”

Cambronne az élcsapat élén vonult akkor is, amikor Napóleon 1815-ben visszatért Elbáról. Ekkor már a Becsületrend főtisztje és a császárság grófja volt. Június 16-án a császári gárda tábornokaként kerítették be Waterloonál abban az utolsó francia négyszögben, amely még kitartott a brit lovassággal szemben. A hagyomány szerint Charles Colville brit tábornok így szólt hozzájuk: „Vitéz franciák, adjátok meg magatokat!” Cambronne válasza így hangzott: „A gárda meghal, de magát meg nem adja!”

A XIX. század első felében még csak Cambronne hosszabb kiáltását idézgették. Victor Hugó viszont egy egész fejezetet szentelt Cambronne-nak A nyomorultak második része elején. „Mivel a francia olvasó kényes − írja nem szokás ismételni előtte a legszebb szót, amit francia valaha is kimondott… Kimondani ezt a szót és aztán meghalni. Mi nagyszerűbb ennél!… Az a férfiú, aki megnyerte a Waterlooi csatát, nem a menekülő Napóleon, nem Wellington, aki négy órakor megingott, ötkor kétségbeesett, nem Blücher, aki nem is vett részt a csatában; az a férfiú, aki megnyerte a Waterlooi csatát: Cambronne. A gyilkoló menydörgésre ilyen szóval odasújtani, ez annyi, mint győzni.” (Bp. 1964, Magyar Helikon. 330-331. o. Révay József fordítása.)

A nagy író hatására a század második felétől a francia irodalomban gyakran felidézték Cambronne kiáltását, bár néha csak így utaltak rá: „Cambronne szava” (Le mot de Cambronne).

A tábornokot Waterloonál foglyul ejtették, Angliába vitték, majd visszatért Franciaországba. Mint Napóleon visszatérésének résztvevőjét hadbíróság elé állították, de olyan meggyőző őszinteséggel ismertette tetteit, hogy felmentették. A nagylelkű XVIII. Lajos király 1820-ban Lille helyőrségi parancsnokává nevezte ki, majd a vikomt címmel jutalmazta meg. Neve felkerült a párizsi Diadalívre, s 1848-ban szülővárosában leleplezték a szobrát. (A talapzatra természetesen csak a hosszabb mondat került fel.)

Cambronne huszonhét évet élt még Waterloo után, és egész életében tagadta, hogy a harcmezőn kiejtette volna a neki tulajdonított szavakat. „Nem mondhattam, hogy a gárda meghal, de magát meg nem adja, hiszen nem vagyok halott és megadtam magam” − jelentette ki. Ch. Ferrand Dictionnaire des curieux című, 1880-ban megjelent könyvében idézik Cambronne egyik ismerősét, akinek elmondta, hogy ilyen helyzetekben inkább fel szokta emelni a kardját, és azt szokta kiáltani: „Gránátosok, előre!” A kötetben idézett francia akadémikus szerint nem valószínű, „hogy Cambronne, egy nagyvilági ember, szemben egy angol tábornokkal, aki tisztjeitől körülvéve becsületes kapitulációra szólítja fel, olyan szóval válaszolt volna, amelyet ilyen ünnepélyes alkalom esetén a legneveletlenebb gyalogos sem engedett volna meg magának. S ha Cambronne ilyen választ ad, az angol tábornok ezt minden bizonnyal megjegyezte volna, hogy elmondhassa egész Európának: Látjátok, milyenek a mi ellenfeleink? Mindazonáltal egyetlen angol történész sem említette meg a híres legendát.”

A művészek és a történészek azonban nem hittek se a tábornoknak, se kortársainak. Hugó azzal sem törődött, hogy Cambronne végül megadta magát: „Hiszen a halált akarni annyi, mint meghalni, és nem ennek az embernek a hibája, hogy élve került ki a kartácstűzből.” (Victor Hugó: Ugyanott.) Sacha Guitry 1936-ban színdarabot írt és filmet rendezett Le Mot de Cambronne (Cambronne szava) címmel, amelyben a tábornok angol felesége próbálja megtudni, mi is az a híres szó, amelyet a férjének tulajdonítanak. Henri Houssaye francia történész pedig meg volt győződve róla, hogy a vikomti címmel és angol feleséggel rendelkező Cambronne csak illendőségből tagadta, hogy ilyesmit mondott volna. Holott a hosszabb mondat szerzőségét egész nyugodtan elfogadhatta volna, ebben még a legillemtudóbb angol feleség sem találhatott semmi kivetnivalót.