Ki nem hallott még Dózsa György, az 1514-es magyar parasztfelkelés vezetőjének rettenetes haláláról? Ki ne ismerné Petőfi A nép nevében című versét? „Nem hallottátok Dózsa György hírét? Izzó vastrónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz; úgy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!” Dózsa tüzes trónját a legnagyobb magyar írók, költők és művészek versei, regényei, filmjei, drámái, fametszetei és szobrai idézik fel.

Az ismeretterjesztő könyvek pedig így részletezték a történteket: „A parasztkirályt, Dózsát néhány hét múlva érte el az iszonyú halál. Meztelenül ültették a vasból kovácsolt, tüzes trónra, és kerékabroncsból kalapált, izzó koronát tettek a fejére.” (Varga Domokos: Magyarország virágzása és romlása. Bp. 1970, Móra. 142. o.)

Amint az köztudott, X. Leó pápa Bakócz Tamás esztergomi érseket keresztes háború megszervezésével bízta meg. A toborzásban nagy szerepük volt a ferences rend szerzeteseinek. Az önkéntesek több nagyobb táborba gyülekeztek össze, s csak a pesti tábor parancsnokságát bízták a székely Dózsa Györgyre.

A középkorban azonban valamennyi hadsereg ellátási gondokkal küszködött, s rabolni kényszerült. Így történt ez Magyarországon is, mire az érsek leállította a további toborzást, felfüggesztette az egész hadjáratot, s fegyverszünetet kötöttek az oszmánokkal. A táborba gyülekezett fegyveresek ezt úgy értelmezték, hogy a nemesek elárulták az ország védelmét és veszélybe sodorták az ő lelki üdvüket is. „Dózsa csapata és a többi tábor egyformán reagált a rendelkezésekre: fegyverüket most már nemcsak az oszmánok, hanem a nemesek ellen is akarták fordítani.

Gyorsan találkozott egymással Dózsa jogfelfogása és az obszerváns prédikátorok véleménye. A székely jog szerint ugyanis, aki nem vonul hadba, annak a házát maga a székely közösség volt köteles feldúlni.” (Ugyanott, 68. o.)

A parasztháborúnak nem voltak kiérlelt társadalmi követelései sem, „Dózsa ceglédi beszédéről semmit sem tudnak a források.” (Tringli István: Az újkor hajnala. Bp. 2003, Vince Kiadó. 108. o.) Ismerünk ugyan egy Cegléden keltezett kiáltványt, de ezt valószínűleg nem Dózsa György tette közzé. A kiáltvány szerzője ugyanis meglepően alapos földrajzi ismeretekről tesz tanúbizonyságot, amikor így fogalmaz: „…A külországok szintén hódolnak előttünk. Lanyhavízű Indus mellől a fagyos Markáig, szittya Dnyeperneknek partján s a Tejo vize mellett. Nékünk szolgálnak majd a rest arabok meg a Gangesz habjai és a Vörös-tenger mellékei szintén.” (Tringli István: Mohács felé… 69. o.) Vajon melyik parasztfelkelő vagy végvári vitéz tudta, hol folynak pontosan a felsorolt folyók?

A felkelés különben nem terjedt ki az ország egész területére, központja az Alföldön volt, s az ország nyugati felét alig érintette. Érdemes azt is megemlíteni, hogy mindkét oldalon harcoltak jobbágyok is, nemesek is. A megtorlás valóban kegyetlen volt − akárcsak a felkelők vérengzései. 1514-ben megemelték a jobbágyok adóit és eltörölték a szabad költözködési jogot. A gyakorlatban azonban nem hajtották végre a rendeleteket, s érvényben maradt a régi szokásjog. A földesúr beleegyezésével a parasztok továbbra is elköltözhettek, mint ahogy azok a parasztok is, akik nem vettek részt a felkelésben. Az 1530-ban, I. János király által összehívott budai országgyűlés pedig visszaállította a jobbágyok szabad költözését.

Dózsa György kivégzése minden szörnyűsége ellenére is megfelelt a korabeli szokásoknak. Ahogy Barta Gábor írta: „Az európai lovagkorban, ha egy hűbéres ura trónja ellen támadt, izzó koronát szögeztek a fejére. György vitéz pedig lovagi rangú ember volt! Sőt még ennél is valamivel több. 1514 júniusától kezdve Budán szilárdan hitte mindenki: a parasztok királyukká tették Dózsát.

A halálraítélt fejére húzott tüzes abroncs tehát kettős jelentőségű szimbólum volt.” (Keresztesek áldott népe. Bp. 1977, Móra Ferenc Könyvkiadó. 161. o.) Dózsát az izzó koronával a fején egy trónusszerű székre ültették, öccsét a szeme előtt három darabra vágták, majd körülötte táncoló katonáinak bele kellett harapniuk Dózsa testébe. A kínzás után pedig felnégyelték.

„A temesvári kivégzés leghitelesebb leírásai egyetértenek abban, hogy a szék, amire György vezért ültették, nem volt megtüzesítve, csak a korona és a jogar. Bár néhány XVI. század közepi híradás már megtoldotta az amúgy is szörnyű büntetést ezzel a túlzó kiegészítéssel, a hatásos, de valótlan kép igazából »a nép nevében« írt Petőfi-verssel lett közismertté.” (Ugyanott, 211. o.) Dózsa Györgyöt tüzes trónra ültették.